Év végi összefoglaló
Az összefoglalóval kapcsolatos fotók megtekintéséhez kattintson valamelyik képre. A galéria 25 db fotót tartalmaz.
A mögöttünk álló évet alapvetően a koronavírus okozta járványhelyzet, és az annak megállítása, illetve visszaszorítása érdekében hozott korlátozó intézkedések határozták meg. Bár hagyományos nyári rendezvényeinket a megfelelő óvintézkedések betartása mellett megtarthattuk, a Rákóczi Emléknapról, a Családi Napról, és több kisebb volumenű eseményről is le kellett mondanunk. Az önkormányzat bevételein szintén jelentősen éreztette hatását a járványhelyzet, hiszen az éppen az egyik legnagyobb bevételt termelő ágazatot, a turizmust érintette a legkomolyabban. Ennek következtében a település nemcsak az idegenforgalmi adótól, de az Erdei Iskola, vagy a kávézók bevételének nagy részétől is elesett. Ez értelemszerűen a kiadásokon is éreztette hatását, így az éven nem került sor a megszokott mennyiségű karbantartásra, felújításra és fejlesztésre sem. A kiesett bevételek a mindennapi működés kapcsán is éreztették hatásukat, de az önkormányzat hiánytalanul el tudta látni a feladatait, és biztosította a szükséges szolgáltatásokat is. A járványhelyzet kirobbanását követően az egyik legfontosabb feladat természetesen a lakosság védelme volt, hiszen az itt élők jelentős része tartozik a veszélyeztetett korosztályhoz. A korlátozó intézkedéseknek és a lakosság elővigyázatosságának köszönhetően a koronavírus 2020-ban nem jelent meg településünkön. Igazolt megbetegedés nem történt, és a fertőzés jellemző tüneteinek előfordulásáról sincs tudomásunk. Bízunk benne, hogy ez a továbbiakban is így marad, és 2021 év végén már egy szabadabb, eredményesebb esztendőre tekinthetünk vissza. Az imént leírt nehézségek ellenére azonban panaszra sincs okunk, hiszen a már említett nyári rendezvények megtartása mellett sor került egy nagyobb volumenű útfelújításra, egy középület felújítására, továbbá egy nagyobb pályázatunk is pozitív elbírálásban részesült. Ezekről az eseményekről és beruházásokról természetesen már korábban is beszámoltunk a Hírek oldalon, az elnyert pályázatról pedig később adunk majd hírt.
A kisebb jellegű, és év végi eseményekről a megszokott módon ezúttal számolunk be. Ezek között megemlíthető, hogy november végére kívülről csaknem teljesen elkészült a középhután épülő önkormányzati telephely, befejeződött az udvar térkövezése és az épület színezése is. Még éppen időben, hiszen november 29-én leesett az első hó, jelezve, hogy megérkezett a tél. Jó hír, hogy ezt már azok is láthatták, akik távol élnek településünktől, az idokep.hu jóvoltából ugyanis egy a regéci vár tornyára felszerelt online kamerán követhetjük figyelemmel az aktuális időjárást Háromhuta környékén. Az élőképet közvetítő kamera IDE kattintva érhető el. Szomorú esemény volt tavaly októberében Pásztor János (1958-2019) kerületvezető erdész halála. Emlékére az Északerdő Zrt. idén ősszel kopjafát állított fel a Kotliszka-réten, János legkedvesebb helyén. A kopjafát Kovács László és Czakó Géza készítette el. November utolsó vasárnapja egyben advent első vasárnapja is volt, így a hagyományokhoz híven elkészült a település adventi koszorúja, amin a hívek minden vasárnap együtt gyújtották meg gyertyákat. A második vasárnap a templom bejáratánál álló Betlehem is összeállításra került, jelezve, hogy az ünnep egyre közelebb van. A koszorú és Betlehem elkészítését ezúton is köszönjük szépen minden közreműködőnek. December 13-án arról számoltunk be közösségi oldalainkon, hogy egy természetbarát vasútmodellező, Pető Gábor az István-kúti vadászházat jelenítette meg H0e méretarányú vasúti terepasztalán. Erről a fenti galériában tekinthetnek meg képeket. A korlátozások miatt személyes találkozókra és kisebb-nagyobb ünnepségek megtartására az adventi időszakban sem volt lehetőségünk, ezért közösségi oldalainkon igyekeztünk az ünnephez kapcsolódó, érdekes tartalmakat megosztani. Az egyik ilyen bejegyzésünk az 1971. évi „ország karácsonyfájáról” szólt, amelyet abban az évben településünk területén vágtak ki, majd szállították Budapestre, az Országházba. Az erről, valamint a régi idők hutai karácsonyáról szóló bejegyzéseink alább olvashatóak. Karácsony ünnepe a megszokott módon csendesen és békében telt el Háromhután, azzal a különbséggel, hogy a szentesti misére idén nem 18 órakor, hanem délután 15 órakor került sor. Az elmúlt két évben, és idén is elmaradt betlehemezést szintén közösségi oldalainkon igyekeztünk pótolni, egy Kaselya Györggyel (1923-2016) 2012-ben készített videó interjúval, amin Gyuri bácsi a háború előtti szlovák nyelvű betlehemes játékot meséli el. A videó IDE kattintva tekinthető meg. A szokásos, év végi közgyűlés a járványhelyzet miatt idén természetesen elmaradt, de amint lehetőség lesz rá, a 2021. évben megtartásra kerül majd.
Háromhuta Község Önkormányzata ezúton is békés, egészségben és sikerekben gazdag, boldog új esztendőt kíván minden kedves Látogatónak!
Az említett, közösségi oldalainkon (Háromhuta Község Hivatalos Oldala és Háromhuta Község csoport) közzétett karácsonnyal kapcsolatos bejegyzéseink alább olvashatóak:
Háromhutai fenyőfa volt az ország karácsonyfája 1971-ben.
„Közel 50 esztendővel ezelőtt, 1971-ben az Észak-Magyarország ezen a napon számolt be arról, hogy Háromhuta területéről szállítják Budapestre az ország karácsonyfáját. Oravec János terjedelmes, Szabados György képeivel tűzdelt cikkét közöljük most, az ünnepekre való hangolódás jegyében.
HATVAN esztendővel ezelőtt, 700 méterre a tenger szintje fölött, a Borsodi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság háromhutai erdészetében született az a fenyőfa, amely az idén az ország fája lesz, amely az idén az Országházban vendégül látott úttörők díszes karácsonyfája. A 20 méter magas fenyőóriás a huták vidékén született és emelkedett; ott, ahol valamikor a tokaji bornak helyet-üveget csináltak: Háromhuta, Óhuta, Újhuta, Középhuta, Nagyhuta, Kishuta, Vágáshuta körzetében. Amíg a fejét büszkén, magasan hordta, a Gerendás rétre látott, hallotta a Komlóska-patak csörgedezését, a háta mögött a cserepes tető nyújtott szélárnyékot, ő pedig az úgynevezett Eszkála sovány, savanyú, sziklás talajából nőtt ki.
Lent a völgyben makacs köd állta utunkat és látótávolságunkat. A terepjáró, mint valami fiatal csikó, úgy járt alattunk és járt velünk egyre följebb a hóval borított úton. Fent a tetőn emberek vártak ránk és nagy tűz, amelyen élő fa sistergett, égett, amely körül elolvadt a hó, s amely körül a fákon, a fák gallyain esőköpenyek, viharkabátok, tarisznyák függtek. Gumicsizmás, fejszés, lassú beszédű, nagy tenyerű emberek üdvözöltek bennünket, ahogy a fenyőlombokra hullott hótakarón — mint valami műanyag habon — lépkedtünk a fenyőavar felett. Idefönt sütött a nap, egészséges, száraz, friss levegő burkolt be bennünket. A favágók már korábban kisorsolták, egy 10 fillérest dobtak a levegőbe, ki fogja dönteni a fát. A szerencse Bárány Bernát brigádvezetőnek kedvezett, övé a fa, így mondták. De a döntésig még sok minden mást meg kellett csinálni. Megtisztítani a környékét, utat csinálni a szállításhoz, karókat kellett vágni a döntéshez, és el kellett helyezni a súlyos vascsiga-rendszereket a szomszédos fákon. Ez a fenyő nem dőlhet le a vágás után. Nem törheti el a gallyait.
Még élt a fa, amikor már kötelek feszüllek a testére. Bárány Bernát begyújtotta a motorfűrészt, szinte ünnepélyesen odalépkedett a fához, letette a gépet a fa tövében, megállt, végignézett a fán, mintha bocsánatot kérne tőle. Aztán felbődült a motorfűrész, belemart a fába. És a brigádvezető úgy vágta a fát, mintha nem is valami ünnepi munkáról lenne szó, hanem mint máskor, mint hétköznap, mint minden hétköznap. A fa már elszakadt a tövétől, beállt a klinikai halál állapota, de még mindig állt, mintha semmi sem történt volna. Tartotta a súlya, az a 20 tonna és tartották a kötelek, az emberek, akik nem akarták, hogy lezuhanjon, hogy összetörje magát. A fa nem adta meg könnyen magát. Akik kötelet vittek rá, mondják, hogy fészkeket hordott a vállán és a nagy kiterjedésű erdőség egyik legszebb fája volt. De aztán az ékek, a kötelek, és a kötelek erőiránya arra döntötte az óriást, ahol az utánfutós tehergépkocsi várta. Aki ember volt a környéken, mind az óriás koronáját nézte. Ijesztő volt, ahogy megingott, dőlt volna is, nem is, félelmetes volt, ahogy elvált a koronája a többiekétől, ahogy lassan a föld felé hajtotta súlyos fejét, és ahogy a többiek utána hajlottak, ahogy a többi fa utána bólintott, ahogy a többi fenyőfa utána köszönt, elköszönt tőle.
OTT, AHOL a motorfűrész és a fejszék megsebezlek a testét, a fenyőfa sebeiből balzsamcseppek jelentek meg. A sok százezer fa halálát előidéző és látó favágók, fakitermelők oda- sereglettek és nézték, és hallgatták, ahogyan haldokolásának utolsó szálai elpattannak, ahogyan haldokolásának utolsó hangjait adja. Amíg lassan dőlt a fa, addig mindenki felfelé nézett és a fák lombkoronáján túl látni kellett a gyorsan járó felhőket is. Amikor a fa ledőlt, mindenki a földet nézte, a havat, a hó alól kilátszó avart, az avar alatt a sovány földet, a földben az új életet.
Önkéntelenül is az jut az ember eszébe, vajon ki volt az a gyerek, ki volt az a lánygyerek, ki volt az a lány, ki volt az az asszony, ki volt az az öregember, aki ezt a fenyőt több mint fél évszázaddal ezelőtt ültette. Vajon milyen volt akkor a tavasz, vagy az ősz, vajon mire gondolt a palántát elültető emberpalánta azon a napon, abban az órában? Sok idő eltelt azóta. Nagyot fordult azóta a világ. A facsemete azóta óriássá növekedett, az ültetője megöregedett és talán mar meg is halt. A fa azonban az úgynevezett szabadállásban csodálatossá fejlődött, magasra nőtt, sudár, egyenes a tartása és formás az alkata. Mitől is szép ez a fenyőfa, az ország karácsonyfája, az Országház fenyőfája? Nem attól, hogy óriás, hogy tiszteletet parancsolóan méltóságos, hogy egyenes, sudár a törzse, szimmetrikusan növesztette ágait, hogy a legsokoldalúbban felhasználható fafajta, hogy balzsamát gyógyszerként használják, hogy tűlevelei illatoznak; nem attól szép, mert dísznövény és értékes, hanem azért, mert a növényzet, a fák közül a fenyő hasonlít leginkább az emberre. A fák közül a fenyő hasonlít leginkább az emberre azáltal, hogy képes eredményesen szembeszállni a zord, életet kioltó hideggel, napfénytelenséggel, viharos, orkánszelekkel, és zöld marad és zöldell; minden apró tűlevelével hirdeti az életet, az ember legyőzhetetlenségét, az emberek békeszeretetét.
AZ IGAZI karácsonyfák ezért nem halnak meg igazán. Jaj, annak a fenyőfának, amely csak állványa a díszeknek, a sok csecsebecsének, gyertyáknak, csillagszóróknak, cukorkáknak, édességeknek. A fenyőfa feldíszítve és dísz nélkül a természet jelképe, a tél karácsonyának-nyarának a jelképe a fűtött szobában, amely nélkül az ember nem élhet. Az a faóriás, amely tegnap lelte halálát a Zempléni-hegyekben, s amely több mint 300 kilométert utazik majd az ország szívéig, mégsem halt meg. Nem halt meg, mert sorsánál fogva szerencsésebb, mint osztálytársai. Nemcsak örökzöld, hanem örökéletű is. Hiszen gyerekek ezreinek csillogó szemében él majd sokáig. Emlékezetükben pedig örökké.
További beszámolókból kiderül, hogy a 60 éves, 20 m magas és 30 cm törzsvastagságú fenyőfát 1971. december 20-án és 21-én szállította speciális járművel a Volán Vállalat József Attila szocialista brigádja Budapestre, ahol az Országház kupolacsarnokában állították fel.
Az első három képen – bár azok elég rossz minőségűek – a fenyőfa kivágásának pillanatai láthatóak. Az első fotón a kivágás előtti megbeszélés a „brigáddal”, a második képen Szaniszló Gábor erdész amint kijelöli a fát, a harmadikon pedig Bárány Bernát a fa kivágása közben.
A negyedik képen az Országház karácsonyfája látható a kupolacsarnokban, 1973-ban. Az 1971-es, hutai fáról sajnos nem találtunk fotót.
Források:
Újságcikk: Észak-Magyarország napilap, 1971. december 16-ai, 27. évfolyam 296. lapszáma.
1973-as fotó: Budapest régi képeken facebook csoport, MTI/Benkő Imre”
Régi idők hutai karácsonya.
„A mai modern világban a Karácsony, mint keresztény ünnep is sokat vesztett régi fényéből, így a napokban bizonyára sokan gondolnak vissza azokra az időkre, mikor az ünnep még a valóban a családról, a szeretetről és Jézus Krisztus eljövetelének várásáról szólt. Bár a falusi emberek többsége, mint például a hutaiak is, a karácsonyt különleges ünnepként tartják számon, és hitük szerint élik meg, a megváltozott körülmények miatt az talán már soha nem lehet olyan, mint a „régi időkben.” Különösen igaz ez most, amikor a jelenleg zajló világjárvány miatt sokan nem találkozhatnak szeretteikkel, barátaikkal és ismerőseikkel. A korlátozások miatt pedig otthonaikban, közösségeikben, és egyházközségükben sem élhetik meg olyan módon az ünnepet, mint ahogy tették azt az elmúlt években, évtizedekben. Előbbiekre tekintettel ajánljuk tehát most Szutorcsik József atya (1929-2011) sorait mindazok figyelmébe, akik ha csak virtuálisan is, de néhány percre visszautaznának az 1930-as, 40-es évekbe, Háromhutára, karácsony tájékán.
1.
Karácsony és húsvét előtt gyóntatás volt egy kijelölt nap délutánján és estéjén. Karácsony előtt nem a fűtetlen, hideg templomban, hanem a falu egyik házának fűtött szobájában zajlott le. Ide jöttek a gyónok. Gyóntatás után a plébános a háznál aludta át az éjszakát és hajnalban volt a „rorate” mise. Évenként egyszer volt így adventi időben hajnali misénk, mentünk is, – és felejthetetlen emlékként maradt meg egyesek emlékezetében. Valóban gyertyás kézi lámpással világítva mentünk a templomba, a hajnali sötétben, a havas úton.
2.
A mi családunk karácsonyát írom le, feltételezve, hogy más családok is hozzánk hasonlóan ünnepeltek, – másrészt, hogy az én szüleim a nagyszülőktől, az ősöktől átvett szokásokat tartották meg saját családjukban, velünk együtt.
A régi egyházi rend szerint a karácsony vigíliája, így a szenteste is, böjti nap volt. Böjtöltünk is legalább Karácsony éjszakájának éjféléig. Ezért a szentesti vacsora böjtös volt: savanyú-káposzta leves volt a leves alapanyaga, benne szárított gombát és talán kevés tésztát is főztek. A második fogás a mákos-mézes bobályka volt. Utána sült tészta: túrós vagy lekváros lángos, mákos és diós bejgli.
A karácsonyfa természetesen hozzátartozott a karácsonyhoz nálunk is. De soha nem mondták nekünk a szüleink, hogy a karácsonyfát a Jézuska vagy az angyalka hozza. Amikor még egészen kicsinyek voltunk, apánk vágta ki az erdőn a karácsonyfát, anyánk pedig földíszítette, ahogy tudta, gondolom, nem is emlékezve rá. Amikor nagyobbacska lettem, én mentem karácsonyfát szerezni, – félve, lopva, – jaj, csak az erődőr, a kerülő el ne kapjon. Karácsony vigíliáján húgommal földíszítettük: almát, diót, sült tésztát (csillagokat) aggatva a karácsonyfára.
Míg anyánk az állatokat ellátta és a vacsorát elkészítette, mi a mosóteknőben megfürödtünk, tisztába és ünneplőbe öltöztünk. Kora esti órában anyánk maga szőtte mintás pamutterítővel leterítette az asztalt, középre egy gyertyát tett és ezt meggyújtotta. Égő gyertya mellett kezdődött meg a karácsony esti vacsora. Karácsonyi jókívánságok nem hangzottak el köztünk, a család tagjai között. Sem mi, gyerekek, nem kívántunk boldog karácsonyi ünnepeket szüleinknek, sem a szülők nekünk. A karácsonyfánál sem történt semmi különös, gyertya nem égett rajta, csillagszórók sem szikráztak, a karácsonyfa alatt nem volt ajándék gyermek- és ifjúkoromban egy évben sem. És mindezek nélkül is szép, emlékezetes volt a karácsony.
Vacsora után következett a kántálás. Én csak a testvéreimmel jártam kántálni és csak a közeli rokonokhoz: nagyszülőkhöz, nagybácsikhoz, nagynénikhez és két keresztszülőhöz. Ajándékba kaptunk diót, almát, tésztát és nagy ritkán néhány fillért. Természetesen hozzánk is jöttek kántálók. Közben megkezdődött a betlehemes-járás is. Hozzánk szentestén, a kora esti órában jöttek a betlehemesek, mert az egyik csapat a falu lenti végén kezdte a járást, mi pedig a faluvéghez közel laktunk. Voltak évek, amikor két betlehemes csapat is járta a falut: az egyik csapat magyar, a másik szláv nyelven adta elő a betlehemi történetet, amelyet magyar, ill. szláv nyelvű énekek tarkítottak. A betlehemesek már nagyobb fiúk, szinte legény-korúak voltak, komolyabb adományt is kaptak, pénzben, a ház asszonyától.
A szentesti vacsora után a szülők pihentek, közben fogadták a kántálókat. Csak jóval később, éjfél közeledtével mozdultak. Indultak a templom felé, hogy éjfélre odaérjenek. Útközben betértek egyik-másik rokon házába, kántálva, majd elbeszélgetve poharazgatás közben.
Karácsony éjszakáján éjfélkor Középhuta népének nagy része a templomban volt. Beharangozó után a kántor-tanító vagy más férfi vezetésével lezajlott a pap nélküli liturgia, mint vasárnapokon, természetesen karácsonyi énekeket énekelve, mégpedig magyar nyelven. Speciális, csak éjféli istentisztelet idején énekelt karácsonyi énekünk volt a templomban: „Sötét éjjel Betlehem tájára, – Angyal szállott a pásztortanyára…” Éjfélkor a vigília-böjtnek vége lett, – ezért éjfél után, a templomból hazaérkezve, előjött a húsos étel: töltött káposzta, kolbász, sült hús, stb.
Anyai nagyszüleimnél azt láttam, hogy nagyapánk karácsony estéjén egy kéve zsúpszalmát hozott be a szoba közepén lévő asztal alá. A szalma mindenkinek, akinek a szeme rávetődött, eszébe juttatta Jézus születésének körülményeit. De a mi apánk ezt nem csinálta a mi házunknál.
Jellegzetes szokás volt, hogy a karácsonyesti mézes-mákos bobálykából adtak kóstolót a tehénnek és a bocinak is, ha már megvolt, – és talán a hízónak is, ha még élve érte meg a karácsonyt.
Karácsony három napja alatt a közeli rokonok meglátogatták egymást. Ilyenkor volt minden háznál ilyen-olyan sült hús, különféle sütemény és ital is. Mindenki készen volt a vendégek fogadására. A férfiak az asztalnál, az asszonyok és a gyerekek a tűzhely körül helyezkedtek el. A vendégeskedéssel összekötött látogatás kölcsönös volt.
A szöveg forrása: Szutorcsik József: A regéci három huta (Ó-, Közép- és Újhuta) népe (1929-1949). Szülőföldünk, ISSN 1216-7347, 2002. 30. sz. 121-205. old.
A képen: Hutai betlehemesek. Forrás: Juhász József és családja”